Maminbaba
Utazás Egyszerűországba 7. rész - Boldogságtalálás
"Ahol a királynő boldog, ott az egész birodalomban boldogság van."
(Ez az írás egy 7 részes cikksorozat része. A többi rész linkjét a cikk alján, az illusztráló saját fotókat ugyanott a kapcsolódó galériában találod.)
Álmomban sem gondoltam, hogy egy egyszerű lomtalanításnak induló délelőttből másfél éves spirituális utazás lesz. Pedig az lett. Korábban sem éltünk túlzsúfolt, túlprogramozott életet, de mostanra teljes a nyugalom körülöttünk, betegség vagy nagyobb feladatok idején is. Anyukám régebben azt mondogatta, hogy úgy élünk, mintha nyaralnánk. Ezzel sokáig nem értettem egyet, ma már viszont teljes mértékben. Minden nap egy ünnep, és minden nap van miért hálásnak lenni. Azt hiszem, ezt az érzést hívják a dánok hyggének. Nekünk a magyar nyelvben még szavunk sincs rá. Jól-levés? Minden-oké-körülöttem-érzés? Én magamban boldogságtalálásnak hívom, és ez ki is fejezi azt, amit nap mint nap megtapasztalok.
Mint írtam, eddig sem volt túlbonyolítva az életünk. Ezt javarészt elsőszülöttünk természetének köszönhetjük. Panni ugyanis sokáig idegenkedett mindentől, ami új. Ez így nem hangzik furcsának, de gondolj bele: úgy fél évvel ezelőttig nehéz volt vele programokra járni. Nehéz volt új embereket bevonni az életünkbe. Még attól is kiakadt, ha új útvonalon mentünk a megszokott fagyizónkba. Ha belegondolok, én is ilyen vagyok: rémálmaimban történjen csak meg az, ami az amerikai filmekben, hogy a barátaim a születésnapomon villanyfelkapcsolós meglepibulival köszöntsenek fel. Én sem szeretem a változást, a tervszerű változatosságot annál inkább. Na, Panni is hasonló természet. Ha előre megbeszélünk valamit, akkor már nyitott az új dolgokra, de ez sokáig nem így volt. Ebből fakadóan nekünk kimaradt az életünkből a Tompeti koncert, a gyereknapi városrészi program, a mozi, a tömegrendezvények, és minden színes-szagos, gyerekekkel reklámozott, de valójában nekünk felnőtteknek szóló élmény.
Ezt mára megtanultam értékelni. Nekünk muszáj volt épkézláb napirendet kialakítani a kezdetektől, hogy Panni mindig tudja, mi vár rá. Olyan ritmusa lett az életünknek, amiben ha nem is stopperóra szerűen, de azért jól behatároltan követik egymást a hétköznapi, nyugodalmas tevékenységek, és ez elképesztő biztonságérzetet ad a gyermekeinknek. Erről tanít Kim John Payne az Egyszerűbb gyermekkor című könyvben, amikor a ritmus és kiszámíthatóság fontosságát hangsúlyozza. Nekünk a ritmus kialakításában egyébként sokat jelentett a közös étkezések megbecsülése. Amíg csak Panni volt, nem figyeltünk rá eléggé. Ma már reggelinél azt beszéljük meg, ki hova megy, vacsoránál pedig azt beszéljük ki, kinek mi volt a legjobb és a legrosszabb aznap. További rituálé, hogy aki kész, megköszöni a vacsorát és puszit ad annak, aki készítette. Ezek csak a mi kis tyúkszaros dolgaink, nyilván mindenkinek van ezer ilyen, de ezek az apró szokások szerintem NAGYON-NAGYON fontos dolgok, és hozzájárulnak a napi ritmusunkhoz.
Beszél Payne még valamiről: hogy lassítsunk a tempón. Mi Panni révén kénytelenek voltunk/vagyunk kiélvezni hétvégi kirándulás helyett a játszóterezést, az édes semmittevéssel töltött délutánokat, amikor csak beülünk a gyerekszobában a kuckónak nevezett helyre, és órákig mesélünk, miközben Samu körülöttünk szöszmötöl. És - most már tudatosan - kimaradnak egyelőre a szakkörök és délutáni foglalkozások is, mert együtt szeretünk lenni, és különben sem hiszek a fejlesztésben. Ezt hívják az okosabbak slow parentingnek, vagy slow life-nak.
Az életünk tehát eddig sem volt egy lóverseny (a válaszkész nevelésről, az együttalvás jótékony hatásairól, a hordozásról és a kimerülés elkerüléséről még cikket is írtam), csak annyi változott, hogy megtanultam a slow life-ot értékelni. És ki merem mondani: szeretek lassan élni. Sokkal több időnk lett a másikra. Ténylegesen egyszerűbb lett az élet, nem vágyunk nagy dolgokra, csak egymásra. Ezért is hozom haza Pannit délben az oviból, és ennek folyományaként már Samut is a bölcsiből (azon a két napon, amikor megy). Ha már hazaindulunk, nem sietünk. Sokszor elgondolkodom, miért sürgetik a szülők a gyereküket, amikor hazafelé tartanak az oviból. Mert menni kell a játszóházba/nagyihoz/néptáncra? Mert nincs kész a vacsora? (Szerintem sokszor egyszerűen csak melegük van, nekem is általában ennyi a bajom - sapkát le!) Ha ilyen sürgetést hallok, én azonnal még lassabb tempóra kapcsolok, hogy az én gyerekeim ne éljék ezt át. Végre együtt vagyunk, végre lehet nyugodtan bodobácsot szemlélni, rajzalkotásokat kibeszélni, ötujjas kesztyűt egyedül felhúzni, és nem kell a napunkról faggatózni - azt majd este, ha van hozzá kedvünk.
Sokszor néznek rám ferde szemmel a szembe jövő nénik (és mindig van egy ilyen néni), hogy miért hagyom a gyerekeket januárban a saras tócsában ugrálni. Ma már nem háborodom föl az ilyen, egyébként tényleg jó indulatú megjegyzéseken, mert elég, ha én tudom, hogy két háznyira lakunk, a gyerekek egy csomó mindent megtanulnak belőle halmazállapotról meg hőmérsékletváltozásról, és egyébként is milyen jó lesz hazaérve ledobálni magunkról a vizes cuccot és bekuckózni egy bögre teával. Azt szoktam mondani, hogy van időnk mérgesnek lenni. Vagyis ha valami nem tetszik, akkor átélhetjük a szomorúságot/csalódottságot, ki tudjuk beszélni, van időnk levezetni a feszkót. Erre az első ovis évben nem volt alkalmunk, és éreztem is mindig, hogy valami hiányzik. Az IDŐ volt ez a valami.
Meglehetősen sok tárgytól megváltam az utóbbi időben, és ennek van még egy pozitív hozadéka a saját életemben. Sokkal könnyebben el tudom dönteni, hogy mi fontos számomra és mi nem. Egy csúnya hasonlat jut eszembe erről: mint Mengele Auschwitzban. Jön egy érzés, gondolat, lebaszás, kudarc, feladat, sikerélmény, bármi, és én csak intek az ujjammal, hogy jobb sor vagy bal sor. Fontos vagy nem fontos. Ami nem fontos, az máris kuka. Ami meg fontos, az megy a helyére a polcra. Nem hat ránk a reklám, a társadalmi konvenciók, a pénz, a szokások. Gazdag vagyok úgy, hogy sokkal kevesebb dolog vesz körül.
Persze nem arról van szó, hogy ne élveznénk ki a 21. század előnyeit. Én magunkat modern minimalistáknak hívom: van egy kertes házunk, két autónk, robotok takarítanak a házunkban és (ha 5 éve ugyanoda is, de) egy évben háromszor elmegyünk wellneszelni a családunkkal. Mi ez, ha nem luxus? Mindemellett pedig igyekszünk megszabadulni a mai társadalmi kötöttségektől. Csak egy példa: élvezzük és magunkban jót rötyögünk azon, ha megnéznek minket a mezítlábazásért - merthogy tavasztól őszig mindenhová, még a boltba is mezítláb járunk. Élvezem, hogy megtehetném, hogy a legújabb cipőben járjak (hiszen alig költök valamire a kaján meg a számlákon kívül), mégsem veszem meg, mert jobb érzés a lábamnak Maugli módjára, csupaszon.
A minimalista szemlélet segített abban is, hogy elfogadjam önmagam, és azt, hogy a tökéletlenségeim a tökéletességem része. Elfogadjam például, hogy karrier szempontjából csak egy csepp vagyok a tengerben, és az is maradok. Régebben nagyobb vízióim voltak, de mostanra úgy érzem, nem hagyhatok nagyobb nyomot a világban annál, hogy jó emberkéket nevelek a jövőnek. Elfogadom, hogy csak elég jó anya és elég jó ember lehetek, és azt is, hogy sokszor hibázom. Ugyanakkor - a pszichológusom szavaival élve - nem csinálok problémát ott, ahol nincs. Ha néha-néha kicsúszik a számon egy hangosabb lecseszés a gyerekek felé, nem ostorozom már magam miatta, hanem igyekszem felismerni, hogy nekem mi a bajom, és lehetőleg segítséget kérek. Fáradt vagyok, fáj a fejem, nem ebédeltem rendesen vagy nem ittam elég vizet, kevesebbet aludtam... ezer okom lehet rá, hogy rossz napom van, és ilyenkor nem szégyellem kimondani a férjemnek, hogy bizony kimerültem és segítségre van szükségem. Szerencsés vagyok, hogy van kitől kérni.
A belső harmóniámhoz az is hozzájárul, hogy - ha keveset is, de - dolgozom. A Maminbaba óra ugyan csak kétszer egy óra hetente, de sokkal több időt vesz el, megmozgatja a kreatív és a fizikai energiáimat egyaránt, kommunikálni kell, kapcsolatot tartani, szervezni, közösséget építeni. Sok kisbabás anyuka kezd a nagy otthoni semmittevésben gondolkodni a pályamódosításon, vagy legalább egy új hobbi keresésén. A saját példámból tudom, hogy nagyon jól teszik. Van miért felkelni, felöltözni, van kihez szólni, van mit tanulni. Mindehhez persze nagy-nagy bátorság és önreflexió kell. Lehet ítélkezni és irigykedni másokon, de mára megtanultam, hogy ha valaki valamit jól csinálni, azt nem lefikáznom kell, hanem leutánoznom, netán leköröznöm.
Sokan kérdezik, hogy nem félünk-e a három gyermek vállalásától, a kimerüléstől, a stressztől, attól, hogy kicsi lesz a lakás stb. Állunk elébe. Nyilván van rutinunk, de leginkább az egyszerűség az, ami magabiztossá tesz. Nekem már nem sok kell a nyugalmamhoz, csak a családom közelsége, egy hordozó, meg egy zuhany esténként.
Ez persze csak a mi kis tyúkszaros életünk, és mindenkinek mások a prioritásai, lehetőségei, életkörülményei. Éppen ezért kérem, hogy ne vedd készpénznek, amiket itt leírok. Én így vagyok önazonos: lassú gyerekneveléssel, de munka esetén magas hőfokon; rendben és rendszerben, tudatos életvezetéssel. Szerintem mindenki akkor cselekszik helyesen, ha a saját útját járja.
Másfél év kellett hozzá, hogy megérkezzünk Egyszerűországba. Kalandos utazás volt, és mérföldkő az életünkben.
Úgy hiszem, ezen a vonalon nincs retúrjegy.
Ha hasznosnak találtad a cikket, oszd meg kisgyermekes ismerőseiddel is!
A fotók saját készítésűek, kérlek ne használd fel.
A cikksorozat további részei:
Utazás Egyszerűországba 1. rész - Lomok nélkül
Utazás Egyszerűországba 2. rész - Egyszerűbb gyermekkor
Utazás Egyszerűországba 3. rész - Ruhakérdés
Utazás Egyszerűországba 4. rész - Takarítás racionalizálás
Utazás Egyszerűországba 5. rész - Nulla hulladék
Utazás Egyszerűországba 6. rész - Kert gyerekekkel
Ajánlott irodalom
Marie Kondo: Rend a lelke mindennek
Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor
Flylady: urban-eve.hu
Lakberendezés: otthonkommando.hu
