Maminbaba
Az anyaság 3 fő nehézsége. Szerintem.
Avagy amit senki nem mondott el előtte így, bele az arcodba.
Most pihenj. Most menj moziba / étterembe / színházba / sportolni / fodrászhoz, mert a gyerek mellett már nem lesz ilyesmire időd.
Ismerős szavak ezek, amiket sokszor sokan hallottak, mielőtt beindult a szülés. És persze tudod, hogy igazuk van, meg is fogadod a jó tanácsot, és kihasználod az utolsó perceket, helyesen. De könyörgöm, azt miért nem mondta senki, hogy ja, egyébként a szoptatás FÁJ? Mit fáj - rohadtul fáj. Vagy hogy nem azért lesz nehéz elmenni kozmetikushoz, mert soha nem alszik a gyerek (dehogynem alszik, hát kisbaba), hanem azért, mert bűntudatod lesz, ha elmész tőle? Vagy arról sem beszélt soha senki, hogy kire hallgass, mit olvass el, honnan tájékozódj, ha elakadtál.
A saját tapasztalataim és mások elmondása (illetve facebook csoportokban leírt kérdései) alapján mostanra nagyjából körvonalazódott bennem, hogy mi az a három terület, ami a legnagyobb nehézséget okozza egy anyukának. Persze csak szerintem. És ha már itt tartunk, szerény három éves élményeimet összevetve leírom azokat a megoldásokat is, amik nálunk segítettek könnyebbé tenné a hétköznapokat.
1) Kimerültség
A főbűnös. Alapvetően nem csak a kialvatlanságra gondolok, persze nyilván arra is. Hiszen korábban el sem tudtad képzelni, hogy milyen az, 5-6-szor (15-20-szor?) felkelni egy éjszaka. Amivel nem is alapvetően csak a felkelés a gond, hanem önmagad visszaaltatása. Mert ha már kikelsz az ágyból, pelenkázol, etetsz, esetleg ránézel unaloműzésből a telefonodra, netán ringatsz / dúdolsz a síró kisdednek, akkor bizony kimegy a szemedből az álom. Nálam 15-20 perc a visszaalvás ideje, és mivel ezt így csinálom már legalább vagy 25 éve (vagyis mióta nem anyukám altat vissza), ez eléggé belém van kódolva. Tehát mondjuk felsír a baba, 20 perc, míg ő visszaalszik, 20 míg én is, és ha ezt megcsináljuk 2 óránként, akkor az éjszakám kerek egyharmada elment. Mondjuk 9 órából így lesz 6.
Aztán napközben sem javul sokat a helyzet. Persze előre nyugtatnak a rokonok, hogy a kisbaba eleinte eszik-alszik, és a szakirodalomban is utánanézel, hogy féléves korukig 3-5 órát alszanak napközben a kicsik. Ez jól is hangozna, két baj van vele. Az egyik, hogy azt a 4 órát nem egyben alusszák meg. A másik gond, hogy nem tudod, mikor. Mert úgy is kijöhet a 4-5 óra, hogy mindig csak 20 percekre alszik el. A lányomnál is így volt, közbeékelve egy hosszabb 2 órás alvással. Csak nem tudtam, hogy melyik lesz az. Lefeküdt, lefeküdtem én is, aztán 10 perc múlva felkeltünk. Egy óra múlva ugyanez. Mire eljutottunk a nagy alvásig, már le sem mertem feküdni, aztán csak pislogtam két órán keresztül. És mindez 6 óra éjszakai alvással együtt nagggyon kemény tud lenni, hosszú hónapokon, akár éveken át. Fogzás, mozgásfejlődési ugrás vagy betegség esetén még keményebb. Az mondjuk nem igaz, hogy akkor nem aludnának (hiszen ők is kimerülnek a kíntól, a felkelésektől), csak akkor még gyakoribb az éjszakai felkelés, és még kiszámíthatatlanabb a nappal.
Eleinte kimerülsz abban is, hogy fájdalmaid vannak. Fáj a szoptatás, a gátseb vagy a császár miatt fáj az ülés, a fekvés. Ezeken szerencsére hamar túlleszel, de számolj vele, mert hogy erről sem beszél senki. A 6 hét gyermekágyi időszakot pedig érdemes komolyan venni, akkor is, ha 3 hét után szuperfittnek érzed magad (nem fogod).
A kimerültséghez nem csak a kialvatlanságot sorolom, hanem azt is, hogy nincs megszakítás. Amíg dolgoztam, simán feltöltődtem úgy is egy hétvége vagy akár egy este alatt, ha valami tök mást csináltam, mint általában, akkor is, ha az a valami (frizbi, esti mozi, buli, utazás) kimerítő volt és keveset aludtam. Most viszont ez már nincs így. Nem járok se frizbizni, se moziba, se bulizni, mert otthon két kis picúr számít rám, és igazából pont ez a baj. Nekik végül is "csak" az életük függ tőlem, tehát megértem, hogy nem akarnak házon kívül látni. Így nyilván nem értik meg azt sem, hogy anyának egy órácska shopping után sokkal több kedve lenne elmesélni hatszázadjára, hogyan eszi meg Vendel a szilvásgombócot.
Megoldás: az együttalvás. Nálunk kimerültség terén legalábbis ez segített. Durva, hogy ezt pont én mondom, aki az első gyerekemnél hallani sem akartam a dologról. Szigorúan külön szoba, külön ágy. Ha valamit visszacsinálhatnék, ez lenne az. Mert Pannihoz bazi sokszor keltem éjszaka, és altattam vissza magam a fent leírt 20 perc alatt. Mire eljutott a tudatomig, hogy a lányom hív, mindkettőnknek kiment a szeméből az álom.
Samuval már más a helyzet: addig tologattuk a nagy ágyunkat, hogy mindenki kényelmesen elférjen rajta, így azonnal tudok rá reagálni - alszik is, mint a bunda. Persze, kicsi még, nekem sincsenek már illúzióim a fogzás és a későbbiek időszakáról, de alapvetően úgy érzem, sokat segít mindkettőnknek a folyamatos egymásra rezonálás. (Ez egyébként egy véletlennek köszönhető: amikor Samu született, épp front volt, rengeteg kismama volt a szülőszobán. Nem jutott nekünk tili-tolis kiságy, ezért muszáj voltam vele aludni. Annyira bevált, hogy mire két nap után hoztak a nővérek egy kiságyat, már csak pelenkatárolásra használtam. )
2) Bizonytalanság
Szoptass. Pótold tápszerrel.
Már ehetne almát. Még ne kezdd el a hozzátáplálást.
Tedd a kiságyba. Aludj vele.
Csak pár példa, hogy egy kisgyerekre minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Legalábbis a rokonok szerint. Meg egyébként a szakirodalom szerint is, ha nagyon keresgélsz (brit tudósok, ugye). És egy első babás anyuka elbizonytalanításához kevés is elég. Nem is kell tanácsot vagy ítéletet mondani: egy jó szándékú megjegyzés is elég, hogy az addig szépen felépített gyerekgondozási- és nevelési elméleted menjen a kukába.
"Biztos, hogy kényelmes így neki?" Biztos, - mondod te - hiszen alszik. De az agyad továbbgondolja a megjegyzést: tényleg jobb lenne neki a kókuszmatrac, mint a kanapé. Lehet, hogy rosszat teszek a gerincének. Egy életre megnyomorítom. Basszus, inkább átviszem. De lehet, hogy felkel. És két óra volt elaltatni. Nem baj, az egészség az első... És lőn: anyuka felveszi az édesen szuszogó babát, átviszi a kiságyba, és nesze neked, felébred. Jó Szándékú Rokon meg egy óra múlva hazamegy a tiszta és rendes lakásába, amit senki nem zúz össze a másodperc törtrésze alatt, az ebédjéhez, amire nyilván volt ideje elkészíteni, és a puha ágyikójába, ahol ha akar, akkor éjfélig tévézik, vagy ha akar, akkor este 7-kor lefekszik és kipihenheti magát a "sok babázás" után. Te meg nem. Mert felkeltetted a gyereket. Mert rosszat teszel a gerincének. És megint két óra lesz visszaaltatni, ha szerencséd van. ( És nem támad a rohadt kólika.)
Szóval a jó szándék sokszor nagy ellenség. Az internetes anya-baba közösségekben és a tapasztalatmegosztó könyvekben is sok a jó szándék, de a tanácsok sokszor nem válnak be. Mert nem egyénre szabottak, és mert minden tanács esetében (na meg persze a tomboló hormonjaid miatt) elbizonytalanodsz.
Megoldás: az anyai ösztön. Ez szinte mindig beválik, csak tudni kell jól kommunikálni. Ha figyeled a gyereked, sokszor magadtól rájössz a megoldásokra. Szó szerint megsúgja a szíved. Akár totál irracionális helyzetekben is. Mindenki almával kezdi a hozzátáplálást, de te valamiért úgy érzed, nektek a krumplival kellene kezdeni? Valami azt súgja, nem délután 3-kor, hanem 5-kor kellene fogadni a vendégeket, pedig 3-ra mindig felébred a gyerek? Azt mondják, nem kell 38 foknál lázat csillapítani, de szerinted valamiért most mégis kivételt kellene tenni a gyógyszerrel? Olyan dolgok ezek, amiket az anyai ösztönöd súg. Természetanya jól megoldotta ezt. Hallgass rá! Nekünk a férjemmel felért egy másfél éves kommunikációs tréninggel, hogy kitapasztaljuk, hogyan tegyem szóvá azt, amit a szívem diktál. Mert sokszor az észérvek, a jó tanácsok teljesen szembemennek azzal, amit érzek. Mára viszont elég, ha csak annyit mondok egy vitás kérdésben, hogy " az anyai ösztönöm súgja", és Laci nem vitatkozik tovább. Jól teszi.
3) Bűntudat
Órákon át altatod, bosszankodsz, káromkodsz, ajtót csapkodsz, megfogadod, hogy gyereket-na-aztán-soha-többet, majd mire elalszik, hosszú percekig csak bámulod az édes arcát, és elönt a bűntudat, hogy hogyan haragudhattál egy ilyen ártatlan kis angyalkára.
Vagy amikor már végre elmész fodrászhoz a tízcentis lenövéseddel, már az ajtóban lelkifurdalásod lesz, amiért apára / nagyira hagyod a szoptatós kisbabádat. Aztán amikor elmentek karácsonyozni a rokonokhoz, bűntudatod lesz, amiért nem a szokásos időpontban fekteted le.
Bűntudatot bármi kelthet benned. Az is, ha a pár hónapos kisbaba vidáman kapálózik a pléden, te pedig inkább elmosogatsz ahelyett, hogy figyelnéd, ahogy felnő a csecsemőd, mert ugyebár "ezek a pillanatok sosem térnek vissza". Ez most egy sarkított példa persze, de a helyzet leírására tökéletesen alkalmas. Nem lehetsz ott mindig mindenhol. És ha akkora hülye vagy, mint én, akkor emiatt még cseszteted is magad.
Megoldás: a leszarom-mantra. Vagyis az elengedés. TÉNYLEG nem lehetsz ott mindig mindenhol. Tudatosítsd, mert erre kezdettől fogva szükséged lesz, ha nem akarsz házisárkány lenni egy hónap után.
A végére hagytam a slusszpoént, az univerzális megoldást. Ez pedig... dobpergés és pezsgődurranás: a hordozás. Akár kimerült vagy, akár elbizonytalanodtál abban, hogy mivel teszel jót a gyerekednek, akár bűntudatod van, amiért nem vagy vele eleget. Ha a hátad közepére kívánod a saját gyereked (és valljuk be, sokszor van ilyen), akkor pont ezt kell tenned. Tedd őt a hátad közepére. Mindkettőtöknek jót fog tenni.
